Halál-haiku

gonosz fekete
varjú károg kínomon
csőre a halál

szeme gyűlölet
szavában fojtó átok
nem dalos madár

kár, kár... óh, de kár
nyomán sohasem élet
csupán halál jár


Oroszlánkönnyek


Láttál talán oroszlánt sírni?
 ha fájdalma felér az égig
ina szakad  s úgy érzi
bírni nem tudja már,
csak a szél kíséri,
elbujdokol,
csupán
üvöltése hallik.

Láttál talán oroszlánt bízni?
ha egyszer az emberhez hű volt
 s bizalmát,  hitét megrabolták
a szeretet börtön vagy puskacső volt,
szabadulva többé nem hibázik.


2005. január

 Milyen kár

Minden szavad múltból szállt felém, gyötrő kábulat.
Mire hittem, valódi érzés – éhesen, oltva szomjamat
Milyen kár, Neked csak kaland volt az.

Minden öröm Tiéd, mi kellhet még? szabadság, mi jut nekem
Mire szánsz? - én szabad vagyok 
szegény és szerelemtelen -
Milyen kár, szikár kővé válik szívem.

Minden szavad sebem szakítja, mosolygó hóhér ily hideg
Mire szólsz hozzám? - hisz élve temetsz - nincs kegyelem -
Milyen kár, Neked nem fáj, ami nekem.

Minden szégyenem eladtam, rivaldában álltam meztelen
Mire száműztél hátsó ajtók mögé - voltam titokrejtetten -
Milyen kár, az árat szívemből fizettem.

Temess el, a föld alá, aszfalt alá
Oda temess
Csontjaimból kövek lesznek, rög a húsom
Zsíros televény
Hogy durva lábak tapodjanak daloló
Szép szívemért
Temess el, a föld alá, aszfalt alá
Oda temess
Szemem törött üvegszilánk
Hajam rozsdás drótgomoly
Gyümölcsajkam rothadó
Fejfámon álnok szél zenél
Temess el, a föld alá, aszfalt alá
Oda temess
Minden, mi földből táplálkozik
Ízemet hordozza
Minden, mi fényből táplálkozik
Színemet hordozza
Minden vihar és esőcsepp
Könnyemet hordozza
Harsanok fogad között
az almahúsban
Csurranok szád szélén
érett barackban
Szállok őszi füstben
Szállok hópihében
Szállok szivárvány,
Alkony ívében
Mert eltemettél engem
A föld alá
Aszfalt alá….

Mert feledtél.

Sirató

Üvegből vagyok átsüt rajtam a fény
Látszik a szívem, a csurranó vér
Gyémánt-pengéjű kés heget karcolt belé
Szilánkokra hullva így porlok szét


Üvegből vagyok átsüt rajtam a fény
Most opálos szín a tarka szivárvány
Vak düh mit érzek, bosszút kiált szám
Megmozdította összetört lelkemet,
Megmozdította remegő kezemet.
Látszik a szívem, a csurranó vér
Kis szerelem-madár lakik benne
ám nem jő el párja csicseregve,
hogy csőrében hozza és táplálja csókkal
tűzzel, mert a tolla lángperzselte.
Kis szerelem-madár, holtan már
Hova száll?
Gyémánt-pengéjű kés heget karcolt belé
Beteljesült vágyak, ékes lomb- s fűágyak
reszkető és forró, gátak nélkül
buggyanó szenvedély, oh jaj, hova lettél?
Szilánkokra hullva így porlok szét
Oh, jaj
Mért kellett nékem Téged így szeretni
Mért kellett nékem Véled eggyé lenni
Mért adtam csókomat édes ajakadra
Mért adtad lelkemet a sötét bánatra
Hiszen elhagytál, megcsaltad hű szívem
Hiszen játszottál, csak játszottál velem.
Hiszen mást kerestek ölelő karjaid
Hiszen másnak égnek forró ajkaid. 

Nem leszek Didó

Nem fájok tovább. Vad kínnal nem hintek  port
S mint Didó nem vetem magam szirtről a mélybe,
Nem. Őrzöm a parányi lángot, mit szerelmünk
Fényéből mentettem át szívembe, el ne enyésszen
Tört testben, méltatlan templomában a vágynak.
Felvetem arcom, úgy mosolygok a világra,
 széthintem káprázó kacaját, hadd vakuljon a Nap.
Ha nem jön többé, ha vitorlája már a távolt szeli,
S hangja már csak bensőmben zeng mint rezzenő
Hárfa húrja, majd elfedem a feledés tarka szőttesével
Könnycseppjeit az emlékezésnek.
Ha mégis előtörnek a foszlott lepel ősráncai közt,
Ne ismerjen rá soha, ki boldog.

Lélekcsend   

 Már nem várlak.
Vártam álmatlan éjszakákon sírva
tőled rezgett körülöttem a lét.
Te nem törtél át az üvegharangon,
hogy lelkemnek társa s vigaszom légy.

Már nem hívlak.
Hangom elhalt, üres visszhang lett
mit elnyel a távol.
Csak én hallgatom szerelmes dalom,
amint hulláma verődik a közöny
hűvös faláról.

Már nem remélek.
Hitem elhagyott.
De rossz nem hinni többé,
s várni, hogy vágyam megölje az idő,
s a lemondás bölcsebbé tegyen,
ne fájón keserűvé.

Már nem kérlek.
Hogy rámtalálj nem súgom többé,
ha vakon és süketen mentél
mellettem utadat lépve.
Áldás a tapasztalás,
ürömmel telt poharam így teszem félre

és már nem félek,
hogy kísérőm csak árnyékom leszen,
ki velem jár amíg a nap süt
és senki nem fogja kezem.
Eltűnik majd ha jön az éj,
miben kézenfogva jár
a halál és a születés.

2004.