Lássátok feleim szümtükkel… én megpróbáltam.
Egyszer rég tapogatózva ajtót nyitottam
hogy érezzem miről is szólnak a mesék.
Megpróbáltam nő lenni, és anya lettem
Ne mondjátok álmatag meghatódással,
hogy ez hivatás, ez minden, a non plus ultra
hogy anyának lenni az alfa és omega.
Áltató hiú, langymeleg maszlag, féladag hazugság
mibe könnyű belebújni, mert ha jó anya
vagy akkor lehetsz embernek bármilyen silány…
akkor is a tiéd a világ, mert feladatod nemes,
tarthatod pajzsnak magad elé tucatnyi gyereked
és ha majd nézel az üres kapura, mit senki
rád nem nyit mikor már semmi hasznod nincsen,
gondolkodsz ha tudsz még, az emberi léten.
Megpróbáltam… a tervet én is teljesítettem.

Megpróbáltam okos lenni, és buta maradtam
Annyi dolog érdekelt, hogy mindenem szétszórtam
S most itt állok önnön ostobaságom romján
szemben az okosok, kik csak egy célt néznek,
vagy keveset. Vont szemöldökkel menetelnek
előre, bámulom őket, számomra meg nincs olyan
hatalom, mi úrrá lesz csapongó agyamon…
S most az út vége felé fenyeget a katasztrófa
Megpróbáltam - kegyes elhülyülés vár ? Klausztrofóbia?

Megpróbáltam sikeres lenni, és kezdetben
jött is az Ige – elég a szorgalom és a becsület
meg a többi demagógia. Ma a szorgalom munkamánia,
pszicho-izé, mit gyógyítanak, a becsület meg…
na, ez érdekes – élhetetlenség, vagy inkább elmebaj.
Karriert csinálni? Anyaként leültem könyvelni.
Legyen nyugdíj, ha már a bér silány közalkalmazotti…
A számokat sosem szerettem, de…. én megpróbáltam.

Megpróbáltam a székről felállni, repülni szállni.
Az iskola törődött velem és nagy volt a szerelem
megtanultam olvasni-írni, bátor voltam, tollat fogtam,
azt álmodtam író vagyok, éltem mint hal a vízben
s csak írtam végtelen történetem féltranszban, ihletben.
Persze közben gyereket neveltem, macskát gondoztam,
dolgoztam, ha tudtam támogattam…képzeltem jó vagyok.
Megpróbáltam remélni - várni kezdtem a holnapot

Megpróbáltam igazán élni – kitörni robotos közönyből
kiállni a pörgő mókuskerékből, úgy éreztem, nem lehet
még vége, itt a félúton tegyem már félre a hétköznapot,
a gyerekeim is nagyok, nem ovisok… gondoltam merészet
rímeket faragtam vidáman játékból, és elsodort a költészet.
Megpróbáltam…. megpróbáltam százszor…és most már félek,
mert nincs határ. Nincs gátlás csak szenvedély, és minden
amit vonz… szerelem, gyönyör, gyűlölet, a szív szorong
és oly kevés a béke, miben alszik párnáján az elégedettség,
langyos nyála csurran szája sarkán, markában a kiharcolt konc.

Megpróbáltam ezt is – lássátok feleim - mi jöhet már?
Versnek - tudom, hosszú – soká éltem,
vár az ajtó és jön értem a halál?

2004.11.24.

Mendemonda

Mit suttognak rólad az irigy emberek?
Széltoló csapodár, hinni szód nem lehet.
Bűvös-bájos szavad csak kábító mákony
Mi lehet a célod? Várj, majd kitalálom.

Bókot súgsz, édest, a szív könnyen hisz
Kezed, a kíváncsi, útja már merre visz?
Forró tájak várnak,nem egy dermedt jégcsap
Tagadod is bőszen, oh, te nem vagy csélcsap.

Mézes csókos ajkak, megroggyanó térdek,
Alélt sóhajok: ne hagyd abba, kérlek!
S te csak osztod bőven, miből neked sok van
Cirógatás, mosoly, és ha vágy is lobban

Csókkal oltasz tüzet, ugyan kinek árt az
Nem sajog Marcsának, Jucinak, Borcsának
Mit nem tud az egyik, az másiknak mért fáj

Téged vár mindegyik, mind a négy égtáj
Hűs Észak, tüzes Dél, Napkelet, bús Nyugat
Ám a te szerelmed bő kútja nem apad.

2004.április.16.

Donna Quijote

Mint egykor az őrült spanyol -
La Mancha tébolyult lovagja -
állok a világban tágranyílt szemmel,
arcomon tán ugyanolyan
bamba mosoly - nem értve,
mit nem értenek, hisz
minden olyan egyszerű.
Más szemeket adott nekik a Teremtő?
Vagy én látok furcsa fényeket arcokon?
Hogy nem szoktam volna meg,
harcokon edződik a test és lélek?
Óh, dehogynem!
Hisz én is felöltöttem harci mezem,
s be a sodorba.
Kapálódzom végig az életen
tisztesen, s mire elér az alkony
akárcsak a jó Don érzem,
valami nincs rendjén a világban.
Valami kimaradt,
valami nem kerek.
Egy reggel azzal ébredek -
nem tudattal, csak úgy…
valami más kell, valami új,
s felpezseg az élet.
Félretolok rutint, kötelességet –
hisz megtettem már, mit kell –
színpadra lépek, elkap az áradat.
Arcok garmada, lelkek ezere…
kapkodom fejem, lehet-e
ennyi gonddal-gondolattal bírni.
Felkapok hátára Rocinantémnak,
hegynek föl bizakodva,
felhők alatt vidáman baktatva
csupa derű arcom s eszembe sem jut,
hogy itt harcot kell majd vívnom,
mert szívem nyitva, mint egy átjáróház.
Ki-be sétál benne jó barát, kedves,
vagy ki annak látszik.
Mert csak én vagyok az,
aki nem játszik
és utam völgybe vezet.
Egyedül és búsan,
de innen s nem onnan
kerül lélek - olyan sanchopanzás -,
ki követ, nem bírál, nem okít,
társ a bajban s nem azt nézi
mennyi a vaj a hajban a fejtetőn.

Ahogy a jó Don kalpagja
egy borbélytál leszen,
és maradék esze is megyen
midőn megpillantja Dulcineát –
nékem papírpáncélom
vet lángot szívem fölött, mikor
egy szempár sugara beléköltözött.
Miként a búsképű lovagnak
a kocsma lompos cselédje
sugárzó úrhölggyé változott,
úgy látom én is kedvesem
dicsfényövezve szellemesen.
Mint a megigézett lesem
minden mozdulatát,
fülelem sóhaját,
s hiába üvölti képembe,
ébredj már te kerge szerelmes,
ez nem én vagyok!
Csak nézek s hitetlen rázom fejem.
Kötök ebet is a karóhoz,
nem csatlakozom a nemakaróhoz,
ki győzködi eszem
– mi ekkor már kevés leszen –
torz a kép, mit látsz,
jobb, ha a földre szállsz.
Nekem ragyog a fény,
nemes és szép minden érzés
mi szívemben megterem.
Szembeszállok óriással, vésszel,
minden zuggal hol pletyka fészkel,
kivonom kardom – amúgy gondolatban –
rontok neki a szélmalomnak,
minek vitorláján ott lebeg
Igazság, Jóindulat, Barátság
és még efféle nemes igék.
Földhöz vágnak és én felállok,
nem hagyom kedvesszavú trubadúrom,
ki oly csodásan penget a húron,
hogy muzsikál a szívem…
hiszen éppen ezt keresem
mielőtt a Nap lemegy.
Igazság? Nesze neked – mit érsz?
Jóindulat? Üröm - vágom-ütöm.
Barátság? Térdem roggyan, botlok,
sebek zúznak, kékes színfoltok.
Mikor aléltan roskadok,
szép kedvesem mosolya
felettem felragyog és szól:
Kis balga Donna
- nem szégyelli, mondja -
mire a harc értem,
mikor százszor megmondtam
nem vagyok azonos, méltatlan
ekkora szívjóságra s kebelre.
Nem vágyom én ekkora teherre,
csak mit adnak a napok,
meg az unalmas évszakok
sorban egymásután.
Nézz rám végre és menj utadra,
te kedves, szerelmes
Donna Quijote.

Porolom szoknyám, nyalogatom sebem,
fejem már büszkén felvetem
s látom nem óriások állnak ott,
csak malmok,
kikkel vívtam én ostoba harcot.
S látom hogyan foszlik a máz,
szép köntöse kedvesemnek,
oszlik szét a fény s lesz minden kopár.
Jó csatlósom, Sancho Panzám
már fogja a kezem és indulunk tovább.