Sára



Megbocsátottam neked Hágár.
Megbocsátottam neked Ifjúság
Megbocsátottam szerelmét.
Bár tudtam volna elébb.

Nem mondhatom meg már
Nem mondhatom neked Uram
Hogy eltemettem haragom
Temetem elbocsátásom.

Barlangom előtt ül a csend.
Kicsi kis patak
madárszomjat olt
kicsi kis könnycsepp
madárszomjat olt
cseppekben hull a csend
lélekszomjat olt.
Megbocsátottam neked Hágár.

 

Én és Mrs Robinson

Értelek én, Mrs Robinson
engem is szorít már a cipő.
Fáradt a léptem, de sietős
hajszolva futok, el ne késsem,
mégis érzem elrohant az élet…

Te unatkozol,
ülsz a pamlagon,
 iszod a whiskyd
a cigid szívod
mért hasonlítunk mégis,
te meg én?

A tükröt nézd, Mrs Robinson
feletted is elszállt az idő.
Nem feszül rajtunk húszéves bőr,
nincs titok, rég kioltotta a fényt
a megfejtés.

Már sejtem én, Mrs Robinson,
miért lázadt fel benned is
a vágy.

Szeretted őt, Mrs Robinson
Vagy csak szívtad ifjúságát,
hogy élj?

Szerelemről szólj, Mrs Robinson,
ahogy mi éreztünk  s ítélt a világ;
ifjú volt még.

Ne félj, tudom, Mrs Robinson,
talán nem is ért senki más
csak én.

Találkozunk még, Mrs Robinson,
nevetve kézen fogjuk egymást
te meg én.

Te ott vagy már,
ülsz a pamlagon,
úgy unatkozol,
a cigid szívod
 iszod a whiskyd
és vársz reám.

(In memoriam Anne Bancroft)
 

Orákulum

 Felszántom életed ugarát ha kéred, ha nem -
fogom az ekevasat, beléd vájom lényem.
A barázdába vetem gondolatom, lélegzésem.
Szórhatsz rá földet akár, rög alá temetheted,
a gyökér mélybe tör, tudatod titkos
tekervényeibe,
lopódzó lelked labirintusába
– én leszek ott a nyom.
Ki nem irthatsz, el nem felejthetsz, mert kikel
buján, zöldellőn mint százszor kaszált
fű és a gyom...

2004. november

Boldogságtevő

Tessék csak tessék, folyton és folyvást
- a ripacs rikolt csorog a méz-máz -
ez a hiúság vására erre, csak erre!

Köd van. Csöppjein vajon a szikra gyúl
vagy szemed káprázik és csíkokban nyúlik
a fény - ezüst, piros, fehér és kék
lázas a tömeg, hömpölyög, taposni kész
ezernyi kéz matat álmok, talmi vackok között
talán szemük - igen, csak azok élnek
a lelkük elköltözött a reklámok neonvilágába
monoton zsolozsmájuk agyadba túr

Tessék csak tessék, erre, csak erre!

Egy alak áll amott egymagába - a vén ripők
körötte hajlong. Forog az óriáskerék, száll
a hajóhinta - de ő csak áll, egyre áll,
néz a vakvilágba, arcán fagyott gésamosoly.
Nézd milyen a szeme - réveteg barna kő
cseppenő borostyán, dermedő gyanta.
Nézd milyen a keze - kínai porcelán, rajta
ékes köröm - nem baj ha hideg,
lesz majd öröm is, csak fogd a kezedbe

Jöjj közelebb hát, erre, csak erre!

Nézd a rubinlakk ajkat - mosolygó cseresznye.
Köntöse lenge fátyol, távol-kelet selyme
titok terül eléd ködhínáros földre
Lábad nyomán mikor rég virít a magány
s kőkemény ágyadban virraszt az álom
didergő vágyak keserednek szádban
mint hűlt cigaretta íze, vagy pénzért vett
áporodott kéj átizzadt éjszakákon

Gyere hát, gyere, mindig csak erre!

Nézd őt, öleld, csodáld, súgj neki bókokat
a homály eltakar, ne félj nem gúnyolnak.
Feléled majd, szíve ég, szerelme lángol -
tartsd két kezeddel magadtól távol és nézz
a szemébe. Tükör lesz ott majd, jövődnek képe.
Közeleg a sorsod, s talán szerelem vagy épp
a boldogság, mi hajnalra kelve nem röppen el
higgy nekem hát és szavamra jól figyelj

Jéghideg kéz már kezedben moccan, borostyánfény,
halvány mosoly lobban a fehér mozdulatlan arcon.
Menekülsz messze, a ripacs hangja kísér:
Nem szemfényvesztés ez, vagy olcsó mágia
- valaha asszony volt - ma már automata.

2004.12.03.

Kistündehercegnő története

Álommező zöld füvében
virágok rengetegében 
Kistündehercegnő
ül egymagában.

Lámpásával kis kezében,
aggódással a szívében,
mert kicsiny lámpácskája
alig-alig pislákol már.

Lángját szellő hajlítgatja,
erre-arra csalogatja,
s hiába óvja-félti,
a szél, a pajkos, eléri.

Kékszárnyú kis pillangó,
Kistündehercegnő
libbentsd szárnyad
repülj, ne remélj.

Lámpásodnak világa
már csak utat mutat,
de meleget, simogatót
néked már nem ad.

2003.