Igaz történet 32 strófában

Valahol a kerek Pusztának közepén
Hol vadak tanyáznak, s a szél táncra kél
És az est jövén szikrás tüzek gyúlnak
Ahol dallama van minden egyes szónak

Élt egy pásztor, kedves, aranyhajú
Szava epedő volt, csak néha szomorú.
Smaragdszín szeme hogy ha felragyogott
Szerelemvirág nyílt ki amikor mosolygott.

Fújta, egyre fújta ezüst fuvoláját
Ontotta varázsos-szerelmes nótáját.
A dalt önfeledt vidáman csak zengte
Muzsikája nem hoz bajt - szívéből hitte.

Tűz körül asszony-lány táncra is perdült
Szép szerelem és vágy töltötte be lelkük.
Táncoltak a Tűznek, táncoltak a Szélnek
De számosan táncoltak a pásztor szívének.

Volt leány ki könnyű lépéseket lejtett
Szeme éjszín villanása volt az ígéret.
Volt ki hallgatott, csak nézte a táncot
Mert lelkében vágyta azt a forróságot

Mit a dal fakasztott, ám táncolni szégyellt
S tartott a tűztől, miről tudta – éget.
Voltak ketten, kiket nem rettent ily vész
Hallgatni, táncolni – de ölelni is kész,

Mert heves szerelem gyúlt fel szívükben;
Látták szépmagukat egy varázstükörben.
A pásztor csak muzsikált ezüst fuvoláján,
S csókesőt hintett a vágyóknak ajakán.

Szerelmének illatos rózsáját ültette
Titkon az egyik lány sóvárgó ölébe.
A dal a másik lányt is lángra lobbantotta
A tűz mellett még csak szerényen hallgatta,

Kérlelte a pásztort szép szóval : ne tedd
Mert dalodtól könnyen felolvad a szívem.
Történt egy napon, hogy a tánc elmaradt
A pusztára hirtelen gonosz vihar szakadt

A pásztor szavának szárnyaló híre
Elszállt messze-messze, Pusztának szélire.
Jött a távolból, mert a dal hírét vette,
Jött valaki - egy lány, éjfeketébe’

Nem szólt ő semmit, csak nézte a táncot
Az ő szívében is rég elfojtott vágy volt
S míg a Pusztára lassan leszállt az este
A pásztor kezét csendben kezébe vette.

Elvitte magával, hol virgonc szél nem jár
Hol a pásztorra – mondja – szerelem, béke vár.
Ment is boldogan, mint kit lidérc bűvölt
Feledett táncot, asszony-lányt a tűztől.

S reggelre kelve a nap sápadt sugára
Nézett négy elhagyott, árva leányra.
Egyik, ki csak egyetlen édes csókot kapott
Egy másik, ki ölében cirmos rózsa nyílott

Egy angyal, ki szava szelíd volt, szíve jó
S egy boszorkány, szeme éjtűzben csillogó.
A pásztornak ők akkor hűlt helyét lelték
Egymást vad szókkal, vádakkal illették

Mindük hitte, másik három közt a vétkes
Ki irigyen egymagának akarta a szépet.
Angyal s a boszorkány elhúzódott félre
S csak a kettő maradt, ki harcolt egyre érte

Egymás lelkébe mély sebeket írtak
Éj elmúlt, ők ketten egyre csak vívtak.
Gyújtottak nagy tüzet, vörösszín lángost
S hívták könnyes szóval a bűverejű Táltost.

Jött is a varázsló, semmiből betoppant
Nézett fürkész szemmel, tekintete roppant.
Megvizsgálta ő jól a két bánkódó szívet
Aztán teljesítette hő könyörgésüket.

Nem kértek mást: mutasd nekünk Táltos
Merre jár, mit csinál most a kedves pásztor.
Táltos Tűz mellé hív két bús szerelmest
Kik lángokba néztek s látták, kit kerestek

Látták Puszta-szélen aranykalitkában
Feküdt fényes-párnás puha nyoszolyában
Szép hímes köntös takarta be testét
Vágyakkal telten várt éjjelt és estét

Ezüst fuvolája csendesen megpihent
Nem szólt a víg zene, ének sem csilingelt
Nem volt tánc, sem tűz távol-menedékben
De ott volt, aki vitte – lány, éjfeketében

Ő nézte, csak nézte csillogó szemekkel
Hogy a pásztor szíve megtelt szerelemmel
De nem feledte el azt a szabad tüzet
S nem feledte el a négy vágyódó szívet.

Tűz mellett lányok könnye egyre hullott
Napok teltek-jöttek, bánatuk nem múlott
Angyal s a boszorkány élt tovább csendesen
Ám a másik kettő csak sírt keservesen.

Bánatban feledtek viszályos szavakat
Elhagyottan, bántva összekapaszkodtak.
Vigasztalták egymást, biztatták szép szóval:
Visszajön a pásztor, ha jóllakott a jóval.

A lány, ki egyetlen édes csókot kapott
Ekkor elszánt szívvel tűz fészkébe ugrott
Ölelte a lángokat hő szenvedéllyel
Ahogy szíve égett forró szerelemmel.

Testét körös-körül csókolták a lángok
Nem édes csók volt, mint adott a pásztor
Hanem fájó-égő mint egy örök pecsét
Mi nem enged feledni – béklyózza szívét.

A másik, ki ölében cirmos rózsa nyílott
Nézte őt csendben, és egy szót sem szólott
Csak várt, csak várt néma türelemmel
Szívében lüktető fájó szerelemmel.

Szerelemvágy-áldozattal betelvén a Láng
Hamuágyba roskadt s jó éjszakát kívánt
Lehunyta vörösben izzó sok parázs-szemét
Magával víve már lángcsókoltnak lelkét.

Ám akkor egy reszkető fehér kéz kinyúl
Egy sápadt arc most parázshőtől felgyúl
Hűs tenyerébe veszi pokolnak gyöngyeit
Érzi, hogy lassan szárítják könnyeit.

S aztán a csillagok között kutatva-keresve
Rátalál a pásztor smaragdszín szemére
Vörös parazsat vágyó hókeblére rakja
Mi utat tör szívéig, s kegyelmét nem adja.

Fájdalom a két lányt földig leteperte
Lobogó tűzcsók s parázs emésztette
Gyötrelmük hangja szállt a Puszta felett
Így érte bús hajnal, s nem a kikelet.

Puszta népe bár követ nem vet rájuk
Csak értetlen nézett, s folytatták táncuk.
Angyal s boszorkány volt csak, ki tudta jól
Tűzáldozatuk kinek és miért szólt.

Sebükre balzsam hullt igéből szép szóval
Ám szavuk nem ért fel a pásztor szavával.
A Puszta-széli nyugodt menedékbe
Hol a pásztor élt s a lány, éjfeketébe’

Néha halk hangot vitt a pusztáról kelt szél
Szomorú, szerelmes lányokról mesélt
Kik forró lángot s parazsat öleltek
Áldozták testük-lelkük az elveszettnek.

Mert ki csak egyetlen édes csókot kapott
Sima testén a Láng csókja nyomot hagyott
S azóta szüntelen kutatja hiába
Azt az édes csókot másnál nem találja.

Kinek ölén pedig cirmos rózsa virult
A szíve kővé vált, a tűzparázs kihunyt.
Nyugtalan s dermedten élnek ők távol
A pásztortól és annak régi szép dalától.

Hisz az ezüst fuvola is megkopott már rég
Nem dalol, varázsos szerelmet nem ígér
Már pók fon köré lágy hallgatag hálókat
Beszövi az emlék a régi szép álmokat.

Megesett ez a Pusztának közepén
Hol vadak tanyáztak, s a szél táncra kélt
És az est jövén szikrás tüzek gyúltak
S ahol dallama volt minden egyes szónak.

2004.aug-okt.