Pénteki vallomás

Jöttél. Ájult szívdobogással vártalak
mint elsőrandevús csitri görccsel gyomrában,
hisz minden első alkalom az utolsó is lehet.
De most jöttél, mert látni akartál,
s lelkem szédült pillangóként körbetáncolt.
Ujjongtam, mosolyogva néztem az erkélyről
hogyan közeledsz felém, s mikor megláttál
felvillant a Te arcodon is a mosoly.
Illően akartunk beszélni, fegyelmezetten
ahogy fogadalmad, s eszem parancsolt.
Verejtékeztél a hőségben, s engem kábítóan
körbevett tested vágyingerlő párája, de csak
ültem - félve - szemben veled. Féltek kezem
rebbenő, alig-érintő mozdulatai. Féltem, szomjan halsz.
Kezembe vettem kezed... tán nem tilos... simítottam
karod aranyló pihéit - közel voltam hozzád.
Szavakat mondtál a mégközelebbről, és felálltunk
összeölelkezve. Elvesztem. Karomban tartottam
nyirkos valódat, fürödtem benned.
Ajkunk egymás ajka után kutatott, és nyelvem
érezte a lázító vonalakat, a szomjoltó forrást.
Nehéz hűséget mormoltál, s egy ne haragudj-ot.
Miért,miért? - sikoltotta bennem a félelem, hogy
ennyi, hogy itthagysz, hogy ajkaink lázas
vergődése lesz jutalmam. Ám ruhámat emelte kezed,
feltártad vágyó testemet. Elmerült a világ lehunyt
szememben, csak Téged éreztelek. Kezed rajtam,
s bennem -testem tébolyító táncba kezd, ajkad már
- tüzijáték - buzgó vágy rejtekét csókolja.
S akkor súgod - nem szabad. Nem??? Nem!!! - rándít
görcsbe a valóság, nyüszít bennem a lelkiismeret,
ordít a felajzott kívánás - akarlak, kívánlak, dadogom  
tartásom utolsóját eldobva. Dobolnak agyamban megtett
esküid s hogy itt állunk egymásba fonódva.
Akkor megszólal a telefon - az elektromos távpóráz.
Feleség - gyors magyarázat, ígéret - otthon leszel időben.
Idő!!!! Olyan kevés az idő!!! Kapkodón vonsz öledbe, s
én zárlak mohón magamba. Csókolod a mellem, hintázom
combodon szerelmes ritmusban, méhem kapuja nyílik,
hiszen ott vagy, bebocsátásra vársz - vagy én vágyom?
Óh, nem tudom, nem tudom!
Gyönyörű vagy, mennyire gyönyörű!- suttogod, mint én
annyiszor már, amikor elragadtatott vagy szelíd arcod látom,
és mégis... mégis!!!! Zuhanás - az én ölem már csak erre jó.
Milyen vadul akarom, hogy jó legyen Neked -
annyira, mint nekem -, hogy boldog légy,
hogy elégedett légy és akarj engem, akard amit nyújthatok.
Zavar valami Téged - a pillanat nem a kéj százszor ránduló
görcse, a kielégülés gyönyörű békéje, mintha biológia lenne.
Istenem! Zokog a lelkem, mert tudom... tudom, mire gondolsz...
És kimondod - mit tettünk, mi lesz most?
Szerettelek mint mindig, mint eddig és ezután - gondolom,
de csak lecsúszom combjaid közé, és öledbe rejtem arcom.
Mit tegyek, mondd, mit tegyek?- kérdem. - Magamtól
képtelen vagyok megtenni, önként nem tudok lemondani.
S ebben a kínzó pillanatban újra szól az elektromos póráz.
Ez már ő. Kérőn nézel rám, s én menekülök....
nem akarom hallani, nem akarom tudni mit mondasz annak,
aki elvett tőlem orvul. Kitámolygok a mosdóba, míg beszéltek.
Sokáig tart, összefolyó szavak, csend.
Rosszat sejtek, hiszen látom az arcodat.
Hazugságon fogott, talán vége. Nem érzek győzelmi
örömöt, mert tudom, mit érzel, tudom mi az.. elveszíteni.
Logikátlan, őrült szavak buggyannak belőlem -
Talán rosszul gondolod, talán nincs vége, talán megbocsát...
- ahogy én is mindig, mindent, még őt is és azt, amit tett, amit tettél -
ha szeret, megbocsát, mindig mindent - nem tehet mást.
Fájdalom van az arcodon, tovareppent együttlétünk öröme,
a méreg hat már. Azt mondod fakón, hogy a gyerekedet
egyedül fogja nevelni, nélküled, és nem fogsz tudni róla semmit.
Istenem, hát miért vannak görbetükrök a világban??!!
Miért tűnik minden másnak, mint ami valójában??!!
Ki tudja az igazságot, ha még az sem tudja, aki átéli? 
Fáj mindenem. Elbúcsúzunk és kétfelé indulunk.
Ma kifolytak belőlem a sorok, kiszikkadva várakozom.
Nem tudom mit hoz a holnap, hallgatnom kell, és várni.
Várni Rá,
várni a soromra,
várni a sorsomra.

2004. július 23-án