|
Versgyerekek
Az elmúlt napok röpke történései - amik nem voltak kellemesek, viszont nagyon tanulságosak - megint gondolatokat ébresztettek bennem.
Persze ez sem egy atomvillanás, mindössze egy saját gyertyaláng.
Az írások, versek születése, élete volt a gondolatom fonala. Mivel nő vagyok, nem tudom máshoz hasonlítani őket, mint a gyerekekhez. Nagyon egyéni, ki hogyan ír verset, csak magamról beszélhetek.
Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy olvasó vagyok, ahogy kezdetben egy kislány sem gondol arra, valamikor igazi anya lesz, mindössze játszik a gondolattal.
Aztán következik az érési folyamat, ami minden élőlény életében végbemegy, ha van olyan szerencsés, hogy elég időt kap a sorsától.
A szavak varázsa és gondolatok világa egyszer csak formát öltenek, ahogy a kislány is felserdül, és előbb a teste, majd a lelke is úgy vágyakra ébred. A teremtés vágyára. A gyermekben megélhető halhatatlanság vágyára.
A nagy érzelmi viharok és katarzisok akár a kilenc hónapnyi várakozás a teljes összeolvadásban, majd a vajúdás kínban és eufóriában.
A születés, amikor a köldökzsinór még összeköt vele, még benne lüktet minden érzés és szenvedély, mikor a melledre szorítva együtt dobbansz vele, mikor a tested-lelked válaszol.
Aztán megírod. A tiéd, de már nemcsak a tiéd, már nem benned él. Látja a világ. A vizsgálódó, a kritikus vagy a közömbösen tovasikló tekintetek. Érzed a hatásokat. Bármilyenek, mégis büszke vagy rá, félted.
Aztán telik az idő. A fogantatás már múlt, már emlék, az érzés távolodó. Ahogy a gyerek cseperedik, úgy választódik el a vers, az írás is. Kiengeded óvó, formáló kezedből, hogy mások leljék benne örömüket, szeressék vagy éppen gyűlöljék....
Már nem te vagy. Szógénjeiben őriz téged és a hajdani szerelmek lenyomatát, de ő már vers.
Megteszi tétova lépéseit, és ha van olyan szerencsés, hogy elég időt kap a sorsától, akkor felnő.
2005.november
Attributum
Azon gondolkodtam, vajon mi lehet olyasmi, ami végigkísérte az életem. Mi lehet olyan tárgy, jelenség, ami követ, ami velem van az életem minden szakaszában.
Családi emlék abból az időből, amikor még beszélni sem nagyon tudtam, apukám megkérdezte: Mit olvasol kis Piroskám? Én pedig fogtam az újságot és mondtam a magamét, valahogy úgy, hogy tototo-dododo...
Nem tanultam meg olvasni óvodás koromban, akkor tanultam meg, amikor szokás volt, az iskolában, de talán attól a fordítva tartott újságtól kezdve lett társam az olvasás.
A könyv tapintása, a könyv illata a mai napig is valami sajátos érzést kelt bennem. Talán ez az egyetlen, amiben a birtoklás elemi erővel kerít hatalmába. Mert valóságos.
Az első könyv, ami személyre szóló ajándék volt, nem egyszerűen egy mesekönyv, amiből valaki felolvas, ma is megvan. Apukám kézírása van benne, amivel életem első könyvét ajánlja, s azt kívánja, hogy az olvasás szeretete soha ne hagyjon el. Mindez **** januárjában, a születésnapomon. Ács Kató: Szervusztok hajnalkák a címe, kedves történetekkel, és Reich Károly illusztrációival. Megviselt, de felbecsülhetetlen érték.
Az iskolás évek fennkölt pillanata, amikor az új könyveket felüthettem, amikor ajándékba már a játék mellett egy könyvet kaptam, s a sorrend nem volt kétséges.
Talán szerencsém volt. Nem volt televíziónk sokáig, hiszen nem dúskáltunk a pénzben – hogyan néztünk televíziót? Ez külön történet – könyvre viszont alkalmanként jutott pár forint. És megvolt az útvonal. A mesékből szépen ívelt az út a gyerek és ifjúsági regények majd a klasszikusok felé, lassan kialakult az érdeklődési köröm.
Apukám nyugdíjasként a falu könyvtárát vezette, mondanom sem kell, hogy a kincseskamra kitárult előttem. Voltak könyvek, amiket oda-vissza olvastam. Szerelmes voltam Bornemissza Gergelybe, és csodáltam Kinizsi Pált, kalandoztam Robin Hooddal, és élveztem az emberré válást a Kőbaltás emberrel.
Néha előfordult, hogy az élet más területe lefoglalta az időmet, és a könyvek háttérbe szorultak. De hűségesen mindig megvártak, a mai napig bástyaként állnak mögöttem a polcon, hogy megvédelmezzenek a sivárságtól. Ma verseskötettel járok-kelek.
Amikor beleveszek a tömegbe, amikor részévé válok ennek a masszának, jó kivenni a táskámból Pilinszkyt, Adyt vagy József Attilát, Szabó Lőrincet. S amikor néha felpillantok, látom, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Sok fej hajlik könyv fölé ahelyett, hogy üres tekintettel meredne maga elé.
Ha választani lehetne, a könyvet választanám életem attributumául.
A tó
Minden látszólagos. A változás változatlanságnak tűnik.
Valami érthetelen vonzódás van bennem a végtelen dolgok iránt.
Önhittség volna azt hinnem, egyedüli vagyok ezzel. Az ég, a víz, a sivatag másokat is ugyanúgy megérint.
A víz mint kép sokszor felbukkan bennem, amikor a gondolataimat megpróbálom versbe foglalni.
Az elmúlt napokban megkérdezték tőlem, hogy vagyok.
Erre az jutott eszembe, hogy most olyan vagyok mint az álló víz.
Persze nem afféle szúnyogos pocsolya, nem is az örökké változó tenger, hanem, mint egy tó.
Nem eredeti a gondolat a tóba dobott kőről sem.
Megtaláltam a nyugalmat, nincs bennem a patak izgatott rohanása, ahogy bukdácsolva siet a köveken. Szikrázik és csillog rajta a napsugár, hogy belekáprázik a szem, csacsog-csobog.... És az öreg folyó méltóságteljes, bölcs hömpölygése sem. Most hallgatag és nyugodt tó vagyok.
Néha-néha felkavarodik a felszín még. Az érzelmek nem múlnak nyomtalanul. A tóba dobott kő azonban már a fenéken pihen. Megállapodott... még nem lepte el az iszap vagy a hínár, még meztelenül guggol a mélyben,néha megérinti a felszínről alábukó fény. De már szelíd gyűrűket vet a tükör, és egyszer elsimul végleg.
Olyan lesz minden, mintha nem változott volna semmi. De a tó nem ugyanaz többé. A mélyben, talán iszapágyába rejtőzve, mindig ott lesz a kő.
Valahogy így....
Heuréka!
Azt hittem egy pillanatig, hogy végleg elment az eszem. Elkezdtem az írásaimat eltüntetni szem elől, mert... miért is? Mert meg voltam bántódva. És miért is voltam megbántódva? Mert valami nem úgy alakult, ahogy elképzeltem, és azt hittem, hogy ez valamilyen megoldás. Az is volt. Megvilágosodott bennem valami... történetesen, hogy amit teszek, az nem normális.
Aztán még nagyobb gyorsasággal korrigáltam saját őrültségemet, mert eszembe jutott valami. Mi is? Van egy barátom.... egy ici-pici törékeny teremtés hatalmasan jó természettel - az én Sancho Panzám - aki egyszer egy hasonló "elmeállapotomban" - akkor az volt a baj, hogy senki nem vette észre az alkotásaimat, vagy csak hozzászoktak azok, akik amúgy hozzászóltak, vagy ki tudja... - és azt kérdezte tőlem: Mondd csak Csingi, kinek írsz te valójában?
Mondom erre, az embereknek... magamnak.... x-nek, y-nak... és akkor azt mondta nekem. Tudod, mit? Azoknak írj, akik nem szólnak semmit. Akik csak ott ülnek a monitor előtt, és olvasnak. Téged, meg azokat, akik sokkal szebben leírják az ő gondolataikat, mert benne meg sem fogalmazódik igazán, csak amikor elolvas egy verset, vagy gondolatot, akkor úgy érzi, úristen, hiszen éppen ezt akartam mondani.
Akkor is elszégyelltem magam, és visszakoztam - visszahoztam a verseimet, mindent.
Most megint miért jött rám ez az őrület? Mert azt hittem, hogy elvesztettem a hitemet. Barátban, szerelemben, olyasmiben, amit fontosnak érzek. Pedig a hitemmel nincs is baj... Nem a hitemmel van baj, nem is velem, hanem abban, hogy magamat keresem valaki másban, aki sohasem lesz olyanmint én, vagy ahhoz hasonló, amit várok. Na... nagy felfedezés, nem? Nem másban kell hinni, hanem magamban. Ezt is annyiszor mondták már... olyan barát mondta, aki már a távolba tűnt, de hogy még mindig bennem él, azt éppen az bizonyítja, hogy kaptam tőle valami felejthetetlent.
Akkor mi is ez a pánik, ez a menekülési vágy? Tényleg nem tudom. Főleg azok után, hogy szinte minden gondolatom a sokaság elé tártam.
Miért menekülnék? Ha menekülök, azt csak a saját őszinteségembe tehetem, az irány az előre.
Nagyon nehéz őszintének lenni. Főleg úgy, hogy közben tudják ki vagyok. Olyan ez, mint a szauna... pucér vagy, forróság vesz körül, izzadsz, majd megdöglesz, de maradsz, mert csak így távozik belőled minden salak, minden méreg.
Egyszer egy kedves ember a méltóságról beszélt, és én - mert nem akartam vereségként felfogni valamit, akkor még harcolni akartam - ezt a gyengék menedékének, a megvertek mankójának neveztem.
Pedig van benne igazság. De én makacs voltam, nem akartam elfogadni. Méltósággal veszíteni? ... őrültség.
Mit is akartam ezzel? Azt hiszem, csak annyit, hogy nem számít a vereség. Mert nem is vereség. Ahogy a győzelem se létezik.
Akkor harcolni miért is kellene?
Papucsállatka-effektus
Bajban vagyok. Megint a zűrös énem került fölénybe... vagy mindig is az volt, csak én hittem, hogy sikerül kordában tartani a csapongót?
Mindig az jut eszembe, ha nem csinálok sokszor sokfélét, akkor kimarad valami az életemből. Ma is annyiféle dolgot csináltam, ahelyett, hogy lazítanék. Persze nem minden volt konkrétan "hasznos".
Az az igazság, hogy hiszek az élet hetes periódusaiban. Hogy hétévenként valami gyökeres változás történik... no nem az eseményekben, mert azokat a történések úgyis hozzák magukkal, hanem az emberben magában. Ott belül... ami a lényeg. Szinte kicserélődik, és előfordul, hogy homlokegyenest más személyiség bújik ki belőle. Ahogy visszapergettem az életemet (mert ugye egy tininek nem sok visszatekintése van, de nekem?... hmmm) rámtört a pánik. Bocs, nem pánik, mert ez erős túlzás... inkább olyan érzés, hogy most aztán már tényleg itt az ideje, hogy....
Most olyan állapotban vagyok, hogy egy papucsállatkának is dicsőségére válna az az osztódási tempó, ahogy én szeretnék egyszerre több testben egy lélekkel jelen lenni.
Mert ugye ott van a hétköznapi Énem, akinek a háztartás, a munka és egyéb ilyen prózai dolgok jutottak osztályrészül. Amikor egyik kezemmel a porszívóba kapaszkodok, a másikkal főzök, a harmadikkal.... ?? Ja, vagy hogy nincs három kéz? Na ilyenkor jön a papucsállatka-effektus.
Mondanom sem kell, hogy a hétköznapi Én a leghasznosabb, és egyben a legidegesítőbb és legunalmasabb - legalábbis az én szememben. Másnak lehet, hogy egészen más a véleménye, és ezt tartja a legcsillogóbbnak.
Jó esetben képes vagyok ötvözni kicsi pillanatokra ezt a szürke csajt egy másikkal. Ez az előadói Énem. Amikor mosogatás közben együtt énekelek az aktuális énekessel, és saját koreográfiámat táncolom. No, ez elég üdítő tud lenni. Ezt az énemet nagyon szeretem, persze meglehetősen háttérbe van szorulva szegény, mert nincs sem helye, sem ideje kibontakozni, nem beszélve a gátlásokról.
Aztán nagyon szeretem az úgynevezett szivacs-Énemet is, ami legszívesebben állandóan a könyveket bújná, persze nem regény-szinten - az egy másik -, ülne a TV előtt kattintgatva a Spektrum és National Geographic között (ha nem egyidőben lennének persze az érdekes műsorok), bámulnám a kvíz-műsorokat, ujjongva, hogy okosabb vagyok, mint x.y., és persze közben könnyen gyorsan tanulni... meg ilyenek. Az ismeretszívásnak minden válfaját besüríteni a meghatározhatatlan időbe. Ez pedig lehetetlen. Meg itt az internet is. Na ez már a vég.
Aztán van egy reális-Énem is, aki állandóan harcban áll az összes többivel. Utálatosan lelombozó tud lenni, amikor éppen lobog a szerelmes-Énem, vagy tombol. Mindig jön a hervasztó a "lehetne már annyi eszed a te korodban..." dumával, meg a "nem illik már hozzád az ilyesmi...", meg hogy "mit gondolnak az emberek". Persze mostanában - és itt jön a hetes - leginkább kezdek fütyülni az angolkisasszonyos aggályoskodásaira. Miért? Mert egy hetes elejét élem éppen, és ez most ezt a lázadást hozta magával.
Aztán ott van a művész-Énem (kicsit nagyképűen hangzik, de én már csak így nevezem) Ír, rajzol - és előfordul, hogy egyiket sem. Vagy mindkettőt.Szenved, mert kishitű - de valójában iszonyúan becsvágyó. Nem nagyon szeretem, mert sok bajom van vele, de néha elcsodálkozom rajta, és amikor elégedett, akkor kimondottan elviselhető. Szinte jó érzés vele azonosulni.
Ritkán, de előfordul, hogy a beavatottak számára felvillan a kobold-Énem is. Kevesek látják, mert nem mindenki érti meg..., de nagyon szeretem. Ő az, aki a legtöbbet visel magában az ártatlan gyermeki-Énemből, és a jókedvből. Néha féktelenkedő, de állítólag iszonyú jó humora tud lenni.... és amikor vidámságot osztogat, na az nagyon jó érzés.
Most az a nagy kérdés, hogy tulajdonképpen hol is vagyok én ebben a zűrzavarban? Mindenhol? Vagy sehol? Nem nagyon szeretném egyik skatulyát sem. Végülis, ha forgácsok maradnak balőlem, majd a tizedik hetes vége felé legalább elmondhatom, hogy a sok forgácsból milyen klassz kis tüzet lehetett rakni.
ps:
Ebből a kis írásból, amit egyszer nagyon jókedvűen pezsegve írtam, valaki, aki számomra nagyon fontos volt, azt a következtetést vonta le jóval később, hogy hajlamos vagyok az alakoskodásra. Tartok tőle, hogy semmit sem értett meg belőlem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Verseim
