A videofelvételen Béjart egyik híres koreográfiáját Ravel Bolero című zenéjére Jorge Donn táncolja. A képekről érzékelhetővé válik, mit jelent Béjart táncosának lenni.

A legendás Maurice Béjart-ról állítják mindezt, akinek ellentmondásos pályáját, gyönyörű, felkavaró, lírai, démoni, vidám és fájdalmas táncait fél évszázada (!) rajongás és elutasítás kíséri mindenütt. Mert ő valahogy mindig előbbre jár, mint a kor körülötte. Az ötvenes évek konzervatív francia balettközegében kortárs, ráadásul konkrét zenére tervezte első hírhedtté vált művét az emberi lét kilátástalanságáról. Aztán már Brüsszelben - ahol befogadták a Párizsnak túl modern koreográfust - akkor avatta Beethoven IX. szimfóniáját az európai, afrikai és ázsiai testek himnikus örömünnepévé, amikor ez a fajta globális gondolkodás példa nélküli volt. Újraírta a balettirodalom alapműveit, amikor ez még szentségtörésnek számított. Bolerójában, ahol a balerina a vágyak áhított tárgyaként jelenik meg, elsőként állított férfitestet e hagyományosan női szerepkörbe, és az ő Csodálatos mandarin-interpretációjában egy férfi prostituált bukdácsolt a megtisztulás brutális útján.

A hetvenes években Béjart és társulata, A XX. század balettje végre szinkronba került saját korával. Béjart a táncszínház prófétája lett, mámoros hangulatú tömegrendezvénnyé varázsolta a balettet, ami korábban mindenütt a kevesek és ínyencek élvezeti cikke volt. Béjart intellektuálisan és emocionálisan egyaránt hatásos és korszerű színházi formát teremtett a néha több nyelven is megszólaló szöveg, a nézők érzékeit lerohanó látvány, a gyakorta vad ellentéteket összemontírozó zene és a mindig mívesen komponált neoklasszikus táncanyag kavargó elegyéből. Társulata körbeutazta a világot - Magyarország ebből természetesen kimaradt -, de a sikerek csúcsán váratlanul Brüsszelben is racionalizáltak, így Béjart és csapata pakolni kényszerült. Franciaország azonban, a világhírű koreográfus szülőhazája nem mozdult, a gáláns mentőöv Lausanne-ból érkezett, így Béjart 60 évesen mindent elölről kezdett Svájcban.

Mert ott folytatni, ahová a nyolcvanas évek végére eljutott, művészi zsákutca lett volna, hiszen közben a táncvilág (is) nagyot fordult. Új esztétika, új generáció söpört végig Európán, a balettművészet nagy alkotóegyéniségei sorra meghaltak, s ezzel valójában a balettben be is fejeződött az a huszadik század, amelynek egyik legjelentősebb alkotója Béjart volt. Így aztán felhagyott a prófétasággal, és "visszament" mesterembernek. S közben könnyed lett, egyszerű és gunyoros.

Ezért nem csupán a közelmúlt egyik legendájával, hanem egy megújult alkotóval is szembesülhetett a Vígszínházba betóduló közönség. Béjart úgy állította össze a három est műsorát, hogy nem a múlt mumifikálódott darabjait mutatta fel - bár az 1956-os Le Teck vészesen közel járt ehhez -, hanem mai önmagát. Azt a bölccsé öregedett alkotót, aki ha kell, rutinból szórakoztat is - mint a Juan és Teresában -, de azért azt élvezi a legjobban, ha ironikusan tekinthet saját táncszínházi múltjára. Ezért lett a vagy huszonöt évvel korábbi, filozofikus Notre Faustból szellemes, és nem csak a saját modort, hanem az egész balett-tradíció erotikus kellemkedését kifigurázó Tangó. S ugyanezért született a neoklasszikus balett hűvös kimértségét kérdésessé tevő Elton Berg is, amelyben a szikár konstrukciójú Berg-muzsikára kimunkált mozgássor változtatás nélkül - bár vad vigyorokkal kísérve - ismétlődhet meg az Elton John-dalok nyálzó közegében.

A testiség örömteli rítusát, a Bolerót követő tomboló-üvöltő-fütyülő ünneplés azonban nemcsak a koreográfus világnagyságnak szólt, hanem fantasztikusan jó együttesének is, amelyben olyan káprázatos tudású balerinák és gyönyörűségesen kiművelt testű férfiemberek léptek színpadra, amilyenek valahogy mifelénk alig teremnek. Vagy ők is csak a szellemi virgoncságát őrző mágus titokzatos érintésétől lettek ilyen csodálatosak?

(Béjart Ballet Lausanne - Vígszínház, 2002. február 12-14.)

Forrás: es.hu

Részlet egy másik "csemegéből" a Bhakti-ból. Az előadó itt is Jorge Donn.