Sans réponse

1

Ma gondoltam rád.
Űzetlen lépdeltél
lelkemnek lépcsőjén
arcod emelted felém
s én néztelek, óh, kedves,
távolba vesző kísértet.
Valahol egy harang kondult
 volt-szerelmem árnya
puha ködbe fordult
s homokba írt léptünk
elnyelte a múlt.

Csend

beburkolózom a némaságba mint lepkebáb
míg halkan hintál tavaszra várva

 csukott kagylóhéj morajló tengerben
 gyöngykönnyét magába zárva

mint vén házban üres kandallómély
 lobbanó lángot hiába vágyva

mint romos, telt, vén temető
hol az enyészet lábujjhegyen jár

mint hűvös, repedt márványszobor
mi alant őrzi ősi, dermedt titkát

 mint  életszikkasztott ősanya
hallván az oktondi gyermekzsivajt

hogy halkuljon el végre minden régi zaj
békés órára várva beburkolózom a némaságba


2004.szeptember

záróra felé

a kávéház néptelen,
a tejszín savanyú
hűlt zacc a csésze alján
az élet sanyarú
unalmas helyszín
nincs tömeg, csacsogás,

de képzeld csak el,
a zongora neked játszik
néhány zsongó halk futamot
húrt pendít lelkeden.
a korty konyak nem elég
hiányzik a szerelem
és úgy fáj a lét.

nézd meg jól azt a zongoristát.
játszik, ha boldog, 
játszik, ha fáj
játssz hát te is
játssz boldog szeretőt
a pirosabb rúzsodat vedd elő
és arcodra fess vidám mosolyt

nem látja senki majd
az egész csak álca volt

2006. tavasz

Veled kóboroltam, Tavasz




Ma jártam a pesti utcán,
Tavasz.
Langyos volt lélegzeted,
akár az alvó férfiszáj
s nehéz, mint álom utolsó képe, miben
alig mozdul a láb.

Sebzett arcú házak közt
hangzott délutáni léptem,
süppedő volt  a csend.
Sírva fakadt felettem a néma égbolt,
arcomra könny hullott
egy csepp, aztán még egy meg egy.

Mondd, mi fájhat így
Tavasz?
Talán az örökös újjászületés, 
a mindig neked osztott kártyalap,
hogy újra és újra te légy a remény?

Végül már zokogtál is
Tavasz,
és senki, senki nem vette észre -
lábad előtt hevert a döglött város
jóllakottan, emésztve.

Láttam a Költőt -
magányban, őszben, tavaszban, télben
makogva imádkozzuk minden szavát
és kiszegeztük egy kopár térre.

Már úgy szántalak
Tavasz,
 de elhagytalak én is,könnyeidtől fáztam
holnap bohócképpel rám nevetsz megint   
 hisz könnyed már régesrég  felszáradt

Ma láttam őszinte arcodat
Tavasz.
Horpadt homlokú  száz kopott házad,
lábam alá porszagú aszfaltszőnyeg terült
s nem jácintparfüm lengte át utcádat.

2006.április
 

Aprés midi

Mint egy mélyölű karosszékbe
ereszkedtem lényednek öblébe
hátam megett mohos melled
vén vekkere zörrent
míg fáradt kezem karod fáján pihent
és duruzsoltad fülembe
a búcsúzó tél hexameterét
hajam közé fontad
pipád gyönge, fahéj ízű füstjét
ujjaim közt játszó kristály metszetén
aszú arany koronája csillant
egy ódon bakelitről Vivaldi zenélt 
a kitárt ablakon túl
imát zsolozsmázott a Nagykörút
esővel fényesre mosott
az aszfalt és a lég
akkor Istent faggattam
mire volna hát kamat
miért adtad párnámul magad 
a válasz halk
vállamra rebbenő fuvalom
szemérmes érintés lehunyt pilláimon

2005. március

 

... betör az alkonyat
 

Ezüsthíd és narancs káprázat.
Szempillám mögé betör az alkonyat,
a víztükör borzong a szélben,
csupa fénypikkelyes ragyogás,
s a túlparton sóhajtó hallgatásba
merülnek az évszázados fák.
Csorbult lépcsőre terül a lassú csend
s virágzó bokrok baldachinja őrzi
emlékké szelídült szerelmem.

2005.06.05.
 

az utolsó szó jogán...

 
most már te jössz Élet
mert legyőztem a Halált
bár hátamra rakta sötét keresztjét
és rámdörgött szava
gyilkos vagy, mocskos parázna,
loncsos patájú fekete bűnbak
bár hallom a hangot
szívemtől távol van már
csak ütődik vissza
újra és újra egyre ekhózza
gyilkos vagy, mocskos parázna
felhőszélre ültetted ártatlan magzatom
üdvömet már a te véged hozza

de most te jössz, Élet
ordíts, üvölts némán
vagy ne szólj csak temess
ásót fogok  kezembe
a szerelmet dobom gödörbe
a véresre marcangolt szívet
rádöngölöm a fájdalmat
fejfáját konok kőből faragom
csontváz lábammal táncot járok a hanton
és nevetek, nevetek
érzések! ti csak fetrengjetek
szájig érő iszapban és hazudjátok
dadogjátok tovább hogy így jó

mert te jössz, Élet
repednek a kövek buggyan a magma
új kínt okádva szilárdul a kéreg
türelem kihűl már hamar
és nem lesz fájdalom
csak nevetés
fentről látod majd a vonagló férget
gerinctelen igában fetreng a hús és lélek
te ne kortyolj több mérget

hiszen te jössz, Élet
te jössz a sorban
állsz a porban akár a szikla
lábadat veted a rögre
s hogy hangod ne remegjen
elnémulsz örökre

most te jössz, Élet
nem cicomás festett alakban
de pőrén, kíméletlen
és dalolsz dalolsz dalolsz
s ha az éneked nem kell senkinek
akkor dalolj magadnak
vagy énekelj
nekem

2005.06.05.

avar, füst, arany 

Míg kávém gőze lebeg
s az üvegen vidáman
csúszkál a nyár
már avar, füst, arany
lopózik a parkon át,
s egy ütem dörömböl
a lelkemben
carpe diem.

Pillám nehéz
pergő falevél...
mellettem az ősz
lustán megáll
ma délután
carpe diem

és holnapután


2005.09.

Lépcsőház - blues

kong-bong, üres a lépcsőház,
egy hunyorgó körte
gondolataim mint csigalépcsők
járnak körbe-körbe
kapaszkodom a korlátaimba
s mire felérek, kiszáll belőlem
a ziháló lélek
görcs a torokban
(jobb mint a kés, hát nem mesés?)
rajtam az utca aszfaltja, mocska
  ez jár az ócska hazugnak
fullasztó fekete  sár

  még egy lépcsőfok
azért sem roskadok
az orvos is nyugtatott:
életben maradok
működik a mellkasom, a májam
doki, csak a lelkem ne nézze,
azt ajánltam
hiszen nem mutat
semmit a röntgen, se műszer

a szeizmográf kilengett, 
a földrengésnek vége
romok
emlékek, lim-lomok,
gúnymosolykereszt a síromon

miért is írok? testamentum volna?
vagy üzenet palackban. ugyan
csak billeg az ujjam
mint a lépcsőházi körte 
fekete léghuzatban.


2004.12.01.

Októberi chanson

Október délután, verőfény
s a ligetben egy padon
emléked két karomban tartva
csendesen ringatón,
- mint szelíd madonna,
úgy ülök én. 

Itt oly parányik most a bűnök
s oly gyermeteg a gyűlölet;
az avarból felém kacsintanak
a bóbitás százszorszépek.

Keblemre nem feszül önző vágy
már szendereg a szenvedély,
- mint hű,  szelíd madonna,
úgy érzem én.

Szél dúdol köröttem - 
száz rozsdálló pikkelylevél
leveti kígyóbőrét a föld,
sziszegi őszleheletét
- a padról, a szelíd madonna
most felállok én.

Mellemről tépem emlékek kisdedét
lelkemet szívja oly mohón
padra fektetem mint hanyag céda
lépek tovább sorsára hagyva
- én, a szelíd madonna
s az októberi fény 

 2005.október

 Honnan jön a fény?

Honnan jön a fény?
Nap vagy lélek sugára
mi izzik fölém?

Hiszen nem szemed
látom a lomb zöldjében,
nem hangod suttog

széllel rezzenő,
ezüsthátú levelek
ős sűrűjében

hol szellő szalad
s hűvösen fonja magát
- helyetted - körém.

Mondd, hol van a fény?
Csókod emlékében jár
újra s újra már.

2005.aug.13.

2005.09.
 

 Hajnal utáni pillanat



Merre az a fényben fürdő terasz,
ahol éppen kortyolod kávédat
Az ébredő nap - az álmos szerető -
köszönt arcon csókolva, fésül a szellő ,
lábad elé kósza, zörgő levél terül,
merengve nézed, hogyan száll le egy
fázós galamb a tér kockakövére.
Rád emeli kíváncsi gombszemét,
kalácsod morzsáját zsákmányul ejti,
majd kék szárnyát meglebbenti
s te látod szabad röpte ívét.

Éled a város – ideje menni

2004. október

2005.09.

Ezüst folyóm



Lassan hömpölyögve sodródik tova
Veti tajték és hab a víz színét,
Lenn a mélyben, áldott nyugalomban
Hallani, hogyan énekel a lét.

Mormolón, halkan zúg a csend világa
Tágra zárt szemeddel hallgatod.
Fentről arcodra hull gyémánt sugára
Éned süllyedve, némán elhagyod.

Eggyé válsz lassan a hallgatag méllyel
Mozdulnod nem kell, hisz hív a Hold.
Te surransz a partnak lágy fövenyére
S nem tudod már, hogy rég mi volt.

Asszony voltál, most Holdsugár vagy.
Szökkensz sápadtan, csillagtalan éj.
Vágy nélkül hűlt tested a folyó ringatja,
Lelked szakítja menny s a mély.

2004. augusztus

2005.09.

Szerelmem lett az ősz




Reggel rám talált az elmúlás.
Nyirkos volt, ködös, harapós,
nem bántam, ilyen az ősz.
Most már hervadás burkol be,
a lázas lüktető nyár mögött
szerelmem búcsút intett
zörgő falevél nyílik lábam előtt
sziromajkú virágok helyett
  már csak árnyéka dereng
a falon bágyadt napsütésben.
Tompul a vágy, hűvös eső csókol,
hideg kezével ruhám alá nyúl, bókol
lennék-e szeretője
úgy fáztam,
s ki tavaszra-nyárra vágytam
most mégis az övé vagyok.

2004.október

 2005.09.

Egy teraszon át

Lépteim koppannak,  az utcákat járom
zugot keresek, hova csendben zárom múltamat
a ragacsos, pókhálós bánatot.
Hány elvesztegetett barna szó, kékszín álom
  a kulcsot eldobom, nehogy rám találjon a vágy
hogy lépjek be újra s nézzek
ölembe ejtett meddő üres kézzel
szétfutó repedést egy penészes falon.

Gondolatom futja a múlt napokat
s mint pályán álló kérlelhetetlen bíró,
ki lesi be van-e tartva minden szabály,
ítél büntető rúgást ha rossz a szó, a hangsúly
vagy hosszú a hallgatás,
száműz a padra ha gyengén játszol
maradsz tartalékra
A macskaköveket hallgatom, cipőm zaját,
tovább visz innen, egy teraszon át.

Leülök, arcom térdemre hajtom,
karjaim szerelmesen körém fonom
a kulcs!
elnyelte már az emlékmocsár
Fütyül a szél
én a világra, a világ is rám.
Fanyar illat száll, ősz szaga - nem hangaszál,
árnyékom nyúlik és köd szitál.
Jól elvagyunk így együtt- a felhők, a könnyek,
a szél és én, s néhány ázott sárga falevél.

2004.

 

Ma éppoly balzsamos a szél,
mint akkor valaha rég,
mikor együtt sétált velem
Scarborough piacán.
Most is lágyan suhan felém
a hegy messzi lankáin át
fürdeti szomjú arcom
mint lelkem az emlék
zsálya és kakukkfű illata száll,
rozmaring ezüstös csokra libben
hinti rám mosolyát
szemébe költözött az ég
ha ölelt, bárányfelhők
úsztak homlokán
barack ízét érzem ma még
ajka szőlőmézű nektár
  ám a pillanat nem vár
csak emlék a nyár
mikor velem sétált a messze
Scarborough piacán

(Paul Simon - Art Garfunkel dala nyomán

Impromtu
b és c mollra

Beethovent hallgatom.
Vajon a Sors így kopog az ajtón?
Tatatatam-tatatatam!
Ezer decibel zúg bennem,
a lelkem majd szétszakad
összeaszott törpe vagyok
a hatalmas súly alatt.

Majd Csajkovszkij ül a zongorához
elhozza a tavaszt
az ujjak táncot járnak,
zeng a húr,
árad egyre árad a folyó,
bennem zúg,
hömpölyög rajtam át a hang.

Mit nekem boldogtalanság,
önző és kínzó
atomnyi szenvedély!

Egy géniusz ad gyönyört
mi csobog bennem
mint a friss patak
hegedűk és lepketánc

  emeld fel arcod
a zene simogat
semmit sem kér,
csak ad,
csak ad

emel és ringat
a felhő útján szállsz
majd lassan enged
mint szűz madárpelyhet
s ha lenn is jársz a földön
oly könnyű a lépted
göröngyökbe botlasz
fű csiklandja talpad
heverj csak rá,
egy fűszál a szádban
nem baj, ha keserű a nedve

nézem a napszítta felleget
mindez az enyém
és senki sem kéri érte
a lelkemet.

2005.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés