Tintásüveg és Tízparancsolat
Az iskolám olyan iskola volt, amilyet akár Móricz is megírhatott volna, legfeljebb nem volt olyan szomorú és nyomasztó. Tovább…

Margitka és Rozika
Margitka álmatag szemekkel néz rám a barnás színű kopott fotókról. Tovább…

Fotók, jelmezek....
Mostanában fényképekkel bűvészkedem. Vettem magamnak egy szkennert, és most sorra veszem a fényképeket, felújítom a régieket. Nagyon élvezetes.   Tovább…

Pufók tündér és banáncsoki
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kultúrház. Kezdhetném úgy, mint egy mesét, de szerencsére nem mese volt. Úgy tűnt az idők elejétől fogva létezett.... Tovább…

A plázs
Hogy miért épp egy borús és esős, amolyan medárdos júliusi napon jut eszembe gyerekéletem egyik jelentős helyszíne? Talán nem véletlen. Tovább…

Hintónjárók
Nem is tudom, miért jutottak eszembe, nem volt semmi apropója. Talán az a technikai fejlődés, az elgépesedés vagy a mindent elborító autótömeg?? Lehetséges. Tovább…

A brancs
Vannak pillanatok, amikor jobb írni. Valami másról. Ilyenkor jó kicsit visszaforgatni az időt. A múlt dolgairól már letisztul minden salak. Tovább…

Szomszéd fák
Most nyílik a hárs. Erről a hársillatról pedig a szomszéd ház udvara jut eszembe. Tovább…

Barnabás
Ma ránéztem a naptárra, láttam, hogy Barnabás napja van. Tovább…

A szomszéd ház
Legyen az első kép egy ház. Csak később tudtam meg, hogy voltaképpen abban születtem, de egész gyerekkorom mégis a mellette levő szomszédos házban telt el. Ez a ház egy emeletes, szép, nagy ház volt, és gyerekfantáziám mindjárt hozzákapcsolta a mesebeli kastélyok képét. Széles lépcső vezetett fel a lépcsőházba, ott kovácsolt vaskorlát kígyózott az emeletre, olyan fényes fájú kapaszkodóval, amin istenien lehetett lecsúszni. Ebben a házban volt minden, ami csak kellhet egy magamfajta gyereknek. Magas ajtó rézkilinccsel, titokzatos pincelabirintus, padlás, zöldre mázolt fa zsalugáter, nagy szobák. A ház lakói persze nem kékvérűek voltak, hanem munkásemberek, talán csak a földszinten balra lakó Pista bácsinak volt polgári aurája. Pista bácsi már akkor öreg nyugdíjas volt, különös, magának való ember. Irén néni, akit a feleségének gondoltam - később kiderült - élettársa volt és házvezetőnője, de ez csak felnőtt suttogás szinten ért el hozzám, mert egy gyereknek nincsenek előítéletei. Nekem tetszett a Pista bácsi előszobájában a zöld posztó előszobafal, a falon levő trófea, és amikor bebocsáttatást nyertem a nagyszobába, a szép patinás bútorok. Ez talán, ha kétszer fordult elő mindössze, mert a gyereknép legfeljebb a konyháig jutott, hogy megnézhesse a szalma zsomporban melegedő naposcsibéket.... A másik oldalon a kebelbarátnőm lakott, pelenkás korunktól fogva barátnők voltunk, és csak a pubertáskori szexuális öntudatraébredés, azaz mai szóval mondva a pasizás sodort minket el egymástól. (ekkor merült fel bennem először a gyanú, hogy talán nem is létezik igazi barátság). Mártinak hívták, a húga Hugi volt, igazi nevén Gizi, de azt mindenki utálta. Ezért lett Hugi. A lakásuk igen érdekes elrendezésű volt, lehetett benne bolyongani, de akkor még nem tudtam, hogy mesterségesen leválasztott, szétcincált hatalmas lakások, a társbérletek sajátossága az ilyesmi. Mindegy, élvezetes volt. Titokban szerettem a mamájuk, a Gizi néni kakaós palacsintáját, ami vékonyabbra volt sütve mint anyué és elfolyósodott benne a kakaó, meg a házikolbászt, ami nekünk nem szokott lenni, mert mi sohasem öltünk disznót, ők meg minden évben. Jaj, a disznóölés.... gyerekéletem iszonyata, amit ma sem tudnék elviselni. Volt még egy értelmiségi - de nem annyira polgári légkörű, mint Pista bácsi - család a házban. Ezt onnan tudtam akkor gyerekésszel megítélni, hogy a legidősebb lányt Ritának nevezték. Ki a csuda viselhet ilyen nevet, hogy Rita? És a Rita pont olyan volt, mint a pöttyös és csíkos könyvek polgári jókislányai. Szép hosszú barna hajjal, szép ruhákkal, szép és szelíd arccal és természettel. És Rita ráadásul zongorázott. Nyáron az ablakuk alatt kuporogva kicsit álsajnálattal vihorásztunk, amikor hallottuk gyakorolni. A húga Juditka szemüveges - az egyik üveg mindig leragasztva - és minden szempontból egészen más lány volt, mint Rita. Ő volt az észrevehetetlen, és nem zongorázott. Volt egy öccsük is, Ferike. A mamájuk Manci néni távoli, és zárkózott nő volt, a Feri bácsi pedig csendesrendes ember. Manci néni egyszer kórházba került, pedig látszólag nem is volt beteg, és soha többet nem jött vissza. Életemben akkor hallottam először a rákról, erről a félelmetes rémről. Hihetetlen volt. Onnantól fogva nem vihogtam többet Ritán. Elkanyarodtam kicsit a háztól... de olyan sok dolog előjött most a benne lakókról. Csak az izgalmas pincéről szeretnék még írni. Légópince volt. Folyosókkal, vasajtókkal. Lehetett benne bújócskázni. Egy kép maradt meg bennem törölhetetlenül. Kukoricaérés idején történt. Játszottunk a ház körül, amikor egyszercsak kicsapódott az egyik "légópince vészkijárat", ahol egyébként játék közben közlekedni szoktunk, és felbukkant egy szőrös pofájú rém. Nem tudom már hány éves lehettem akkor, vagy a váratlanság tette, de ott helyben megbénultam a rémülettől, majd visítva rohantam haza. Napokig nem mertem átmenni a szomszéd házhoz, annyira féltem. Aztán elmondták, hogy a rém Ada volt (talán Adél lehetett az igazi neve?), egy kamaszlány, aki Ritáéknál vendégeskedett , és egy papírálarcot ragasztgatott tele kukoricabajusszal. Azóta tudom, mi a bénító rémület.... Tovább…

Kronológia nélkül
Az emlékeknek nincs rendszere. A kronológia a memoárok sajátja. Felvillanó, szétoszló képek és érzések. Hogy mi értelme van róla írni? Semmi. Mi ez a törekvés a pillanatok megragadására? Talán éppen maga a pillanat sajátossága. A múlékonyság. Mert csak pillanatok azok, amikre érdemes emlékezni. Ami annál több, az már önámítás, akár az örökbe vetett hit. Létezem, mert életre hívtak, nem kérdezett senki, vállalom-e az életet. Nagy csapda az erkölcs. Mikor még semmiért sem vagy felelős, olyan kevés a benned a tudat, hogy fel sem merül benned, hogy talán nem akarod, s mikor már dönthetnél akarod-e, ezer szállal köt magához a létezés. Akkor már kaptál, akkor már adnod kell. Nem szállhatsz ki a kisiklott vonatból, hanem feszülve a helyére kell tenned. Pillanatok, képek, arcok, történések kavarognak. Nem várok a méla elhülyülésre, ki tudja mivel sújt az élet. Nincs sem példázat, sem tanítás.... semmi más, mint a pillanat. Lehullottak rólam az indulatok, koponyámban sűrűsödnek a barázdák, mielőtt végleg kisimulnának... Idő.... időrend nélkül.... rend nélkül.... A visszaszámlálás indul... Tovább…