Roppanó ágak,
ködbe ájult kérges fák
Őszről álmodom.

Hűlt szerelmű Nap
bágyadt ölelése vár
Hol van már a tűz?

***

Honnan jön a fény?
Nap vagy lélek sugára
mi izzik fölém?

Hiszen nem szemed
látom a lomb zöldjében,
nem hangod suttog

széllel rezzenő
ezüsthátú levelek
ős sűrűjében,

hol szellő szalad
s hűvösen fonja magát
- helyetted - körém.

Mondd, hol van a fény?
Csókod emlékében jár
újra s újra már.

Szemem boldog, ha
szerelmet lát. Virágba
öltöznek a fák.

Már nincs vágyam sem.
Villámsújtotta lombok
kormot hajtanak.

Nem hoz virágot
a letört ág, ledöntött fa
gyökere veszett.

Testén féreg fúrt
halálos sebet. Suttog
gúnyosan a szél.

Csendesült vihar
Friss vetést sarjaszt lelkem
Barázdáján már.





Furcsa paradox:
őszinte hazug szavak,
mit kér a lélek?

Pillanatra szól,
kendő csak, mi rejtet ad
vagy valót takar.




Milyen vágyakat
bontogat test és lélek?
Nedvek dúsulnak

olvad a jeges
lét, tiszta patak indul
fürge útjára

gyökeret táplál,
életet fogan, minden
újul tél után.





Felhőűző dal
cinke ének az égen
tavaszt ígérő.

Napfény simítson
lelkedre szelíd békét
ahogy rügy pattan.

Vágyról szóló dal,
lélek örök éhsége
Meddig üldöz még?






Hideg, szép szobrok
mégis sokan csodálják
mert nem beszélnek

a némaság bölcs
erény, nem árulja el
mit rejt a lélek.

A szó és a szem
a léleknek tükrei
nincs nekik egy sem.





Békére vágyom
Közelít a szeretet
Jön a Karácsony.

Én itt és te ott.
Képed a lelkemben él
törölhetetlen.

Bárhova is mész
velem leszel, én veled
szív titkos zugán.




Mennyi bánatos
szó, sóhaj és sirám szól
itt szavatokból

Szenvedő lelkek.
Türelem. Az idő majd
gyógyítani fog.

Idő és remény,
szeretet és türelem
kézenfogva jár.

Szép arcotokon
derűs mosoly derengjen,
olvadjon zord szív.

Óh, ti férfiak! -
fájdalom a nevetek.
Női ajkakon

fohászként rebben
a szó, szerelmes, hívó -
hallani kéne.

Álmok, csak álmok,
Minden csupa sóhajtás.
Ez nem az élet!

Az életünk más,
rögös út, amin járunk
néha botolva.

Kapaszkodó a
vágy, hogy erőnk ne hagyjon
s lábunk vigyen még.





Talán messze még
a virágnyitó tavasz.
Ibolya-álom

az avar között.
Csendben, szerényen várja
múljék el a fagy

emelje bársony
sziromarcát a fénybe,
illata légbe

szálljon remélve,
nem láthatatlan a fű
smaragd szőnyegén.