kellemetlen kavicsok esete
2006.02.23. 22:47
Sokszor gondolkodom azon, nem vagyok-e túl szigorú a kölcsönvett gondolatok, kifejezések ügyében. Persze saját magam követem el a hibát, hogy szándékosan járok arra, ahol belébotolhatok. Olyan, mint a kellemetlen kavicsdarab. Bizonyos utakon ott van és bár kikerülhető volna, mégis arralépek - kiváncsiság volna? - hogy vajon belebotlom-e. És igen. Gyakran. Mit tesz az ember, elnyom egy szitkot, vagy talán mégis elkanyarítja a foga közt, aztán mérlegre teszi a tényeket. Képtelenség objektívnek maradni, ebben bizony vastagon benne vannak az indulatok. S vajon adhat-e valami megnyugvást? Ó, van rá mód. Először talán az "önzetlen angyalság", ami nem gyakori alkotói körben. Hiszen mindenki féltékenyen őrzi, amit megszül, ami szerintem teljesen normális reakció. A másik mód, kritikai górcső alá venni az epigont. Az eredmény garantált. A harmadik mód, büszkeséggé alakítani a dühöt. Ez a legnehezebb, és a lehető legnagyobb lélekre vall. Persze ha nem pályázik az ember glóriára, akkor jobb, ha nem választja ezt az utat, hiszen akkor majdnem bolondnak is mondható. ...... viszont választható az örök harc, intrika is, a végső döntés pedig valahol a távoli jövőben születik meg. Mit tegyek? Rugdosom a kellemetlen kavicsokat és elnyomom a szitkot, közben várom, hogy egyszer majd büszke leszek.
Hogy miről is firkáltam itt? Gondolat-tolvajokról .... természetesen.
|